Miért is olyan népszerű napjainkban a harmóniák „akkordos” jelölésmódja? Jelen korunkban ez a legelterjedtebb és legkönnyebben értelmezhető összhangzattani jelrendszer, mellyel bármilyen bonyolult harmóniát papírra lehet vetni. A barokk korszakban a számozott basszus töltött be hasonló funkciót – mely ugyancsak egy nem kidolgozott, improvizatív, a kísérőhangszer feladatát segítő szisztéma -, de említhetnénk az összhangzattan-iskolákból jól ismert, fokszámokkal történő jelölési módot is. Ezeknél jóval közérthetőbb a betűkkel, számokkal történő akkordjelölés, hiszen kis gyakorlattal gondolkodás nélkül, első ránézésre megállapítható, milyen hangra épül a hangzat, milyen jellegű (Dúr, moll, szűkített, bővített), továbbá hogy milyen módosításokat tartalmaz. Az újabban íródott – az egyházi szóhasználatban sajnálatosan a degradáló „ifjúsági ének” elnevezéssel illetett – énekek népszerűsége is többek között annak köszönhető, hogy valamennyi kidolgozatlan kísérettel, csupán a dallam fölött megjelenő akkordjelzéssel lett ellátva, így a kottaolvasásban kevésbé járatos, ám az „akkordjátékot” jól ismerő hangszeresnek nem okoz gondot a kíséret improvizálása. Elmondható tehát, hogy igen időszerű egy olyan gyűjtemény megjelenése, melyben az 1948-as énekeskönyvünk népénekei is akkordkísérettel vannak ellátva.

A gyűjtemény gyakorlati segítséget kíván nyújtani az egyházi ének-, ének-, valamint hittantanároknak, énekvezetőknek, kántoroknak, lelkészeknek, keresztyén zenekaroknak és mindenkinek, aki ismeri és használja ezt a fajta jelölésmódot. Missziói célzattal bocsátjuk útjára az Akkordos korálkönyvet: egyfajta kulcsot szeretnénk adni a hangszeren játszani tudó fiataloknak és időseknek egyaránt, hogy újból felfedezhessék Református Énekeskönyvünk értékes énekkincsét.

(Vad Péter, szerkesztő)